Már virágzik az udvarban az aranyeső. Az arcomra húzom a paplant, hogy ne süssön a szemembe a nap. Mindig hallani a közutak méla zajlását, óránként kettő mentőautó száguld itt el. Az erkélyen eső nyomok, újságpapírral van leterítve a szék. A konyhában csak a mosatlan mesél a hét emberről, aki itt lakik. Finn, lengyel, német, török, magyar. Holland. A kanapén vacsora maradékai, én is ehettem belőle, erre következtetek a fogam közti maradékokból, de a mardosó éhségérzet ellentétes impulzust küld. Mikor érhettünk haza? A macskaköves utcákon a város másik felében minden sarkon akad egy mulató, egy lokál, egy jó kricsmi. Pálinkát kerestünk tegnap így indultunk el Európa egyik fővárosába, azért utaztuk idáig, hogy magyar pálinkát igyunk? Nonszensz, bővérű virtus. A közép-európai rendetlenség hiányzott csak igazából, a kuplerájozás. Most meg üres zsebbel ténfergünk a tegnap maradékai között.

Mezzo mixet szürcsölve sétálok a forgalmas utcák járdáin. Biciklisek jobbról-balról. Nem egy vaníliás kóla, de azért megteszi. Micsoda ötlet, hogy összekeverik a narancsot a kátrányossal, azt adják el. A legjobb anyag. A jelzőlámpák ütemesen kattognak. Piros. Zöld, nincs villogás. Szigorú váltás. A nagy házak közt török feleségek sietnek. Zárva vannak a boltok. Az arcomba húzom a kalapom, ne süssön a szemembe a nap.

Az M45-ös járat is csak félóránként jár, vasárnap van. Unalmas házak közt alig nő fű. Alig jutok haza, nincs meg a lakáskulcs , a nyulas kulcstartóval. A vacsoramaradékok közül kerül elő. A német fiú mogyorókrémes pirítóst reggelizik, olvas. Komótosan vonja végig a kenőkést a kenyerén, fel se pillant a könyvből. Szép finoman dorombol a kenyér a fém alatt. A TV-ből csak mi nézünk vissza szobára. A török köntösben tereget. Fregoli. Van ilyen szó? Búza.

Az ablakon bekandikálnak a hársfa zöldjei. A nap is előbukkan, zebrává lesz a fal az udvar másik oldalán. Repkénytől zöldell a fa barnája. A liftakna tejüvegén is megcsillan a fény. Az ablakok nyílnak ki a tavasz ígéretére. Már virágzik az udvarban az aranyeső.