Emlegessed fel a lakótársaknak az ezeréves történelmet, próbálkozz eladni valamit a Szent Jobból, sajnálkozz Trianonon, beszélj a Dicső Hódításokról, csevegj a Négy Tenger Mosta Partokról, maszatolj valamit a Kalandozásokról, mind így, nagybetűvel.
A zavart hallgatás és az értetlen tekintetek után csak megkérdezik, hogy jó, de végül is mennyi az átlagkereset ott, ahonnan te jöttél.
Én már csak ilyen átokverte vagyok, hogy meg se próbáltam a történelem nagy mesekönyvének színes lapjairól idézni az érdeklődőknek, kénytelen voltam a másik Szent Jobbról cseverészni a hosszas unszolásra. Persze, miről másról is mondhat színes képekben az ember történetet, ha nem a Köztársasági Elnök tündökléséről, szenvedéséről és bukásáról. A dráma már bizonyára készül, a tiszteletreméltó authorok már készítik hegyes pennáikat megéneklendő a magyarországi Roland, aki még akkor is harcra kelt a támadói ellen, amikor már úgy lyuggatták testét át a nyilak, hogy a fény átsütött a testén, mint valami szitán.
Erről persze nehéz volt beszélni komolyan, egy olyan békésen távoli helyen, ahol a magyar közügyek a távolság szépítő messzeségéből valóban úri svihákságnak, pajkos dzsentriségnek, úri murinak tűnnek. Én se fukarkodtam és nem is fukarkodom a komikus jelzők használatával, mivel a történet önmagában olyan bevehetetlen volt, mint a magyar pálinka a holland hallgatóságnak. De hát, ha mi ezt szeretjük, csak legyűrték, vagy hát magyar vendéglátó módjára, legyűrtük a torkokon. (Loncsár papánál vedelni kell, tanultam meg már a magyar vendégszeretet első szabályát a méltán közkedvelt Szaffiból)
Szóval a lemondás napján erről folyt a csevej, én még a Berliner Kuriert is előszedtem, amit aznap vettem – mert a színes képeket csak könnyebb dekódolni, mint a nyelvet – és mutattam a cikket a „Mann des Tages” rovatban kacsintgató sportdiplomata, plagiátorról.
Folytatva beszélgetésemet a kegyetlen gyarmatosítás alvó ügynökével, mély döbbenettel fogadta, hogy miért is álommunka egy magyar diáknak (pl. ennek itt) a hétvégi takarítás óránkénti 6 euróért, amikor, teszem azt, a magyar teszkóban vagy más felháborító diákmunkaközvetítő útján- módján sundán-bundán szerzett munkában az 1 eurós órabér is az erős középkategóriába esik. Tegnap írtam már, ma is kiemelem, a bolti árak megfelelnek a magyar áraknak, ha nem vernek alá épp.
Szóval ennyit a Pálról, meg a pálinkáról. A gyarmatosítók érdeklődtek még. Az én dolgom persze az lett volna, hogy sem az érdeklődésükből nem kérek, a sajnálatukból végképp nem, kelevézemet az asztalomra csapom, és megfenyegetem őket – „Kalandoztunk” mi már Galliában, de ehelyett belenyugodva a szomorú globalizált valóságba, elmentünk a Palm Beach-be, és tequilát ittunk rogyásig.
Utolsó kommentek