BerlinEgo

 Ha valaki valamit akar itt, első útja a Bürgeramtba vezesse, ahol megkapja, ha megkapja az igazolást a berlini lakcíméről. Ehhez elsősorban – nem titkolt módon – szükséges egy berlini lakcím is. Hohohó, rajtam nem tudnak ilyen aprósággal kifogni, az AludniOlcsón lakója vagyok, és erről igazolást is tudok szerezni bármikor. Az nagyobb baj persze, ha mindez egy álmos délben ötlik az ember fejébe, hogy hohó, azt még illendő volna a beiratkozás előtt elintézni, mivel különben nem lesz beiratkozás.

Így esett, hogy el is indultam új szűkebben vett pátriám, a Charrlottenburgi Bürgeramt irányába, a jó öreg M45-ös járattal. Amint megérkeztem, (csak pár megálló) már fordulhattam is vissza, mivel a személyigazolványom otthon maradt, de hát kivel ne fordulna ez elő, ilyen nagy nyomás alatt. Szóval újra irány a hivatal, ezúttal már biciklivel. (Biciklive-e-e-e-el? Ja…) ami szintúgy hamar megvolt, és már be is állhattam a sorba a sorszámért. Már azért is bizony. A nem rövid sorban állást még hosszabb várakozás követte. A számot, a papíros tanúsága szerint 13.20 kor kaptam meg, ekkor jártunk az 50-es környékén, én pedig a 157-res aggódó birtokosaként indultam neki a nagy folyosóknak. Mint a Kosztolányi novella hőse bolyongtam a furcsábbnál furcsább várakozók között. Imitt egy török család, amott egy szomorú arcú úr, hóna alatt egy berlini rendszámmal, folyosó végén tanácstalan ázsiaiak, és persze, én, a semmilyen nyelven nem beszélő, szegénysorsú szalmakalapos átmenetikabátos, két lábon járó szerencsétlenség, én, a bürokrácia Svejkje.

Az épület egyébként egy üde folt a modern és modernista (posztmodernista?) Berlin házai között. Amaz kapu állítása szerint 1900-as évek elején épült az eredeti, mikor újították fel, s mi módon erre eddig nem találtam adatot. A historizáló vörös kőépület, barátságosnak alig mondható de bájos sárkányos sasos vízköpők díszítette falakkal – Egy kicsit Sárkánykő, egy kicsit Kölni dóm. Belülről is szép, tágas folyosókon visz az utunk, átlátható körülmények között. Az előtér faliújságjairól a hosszas várakozás ideje alatt megismerhetjük az egész tisztviselő csapatot, a fogadóóráik időpontja mellett igazi politikus mosollyal kacsintgatnak ránk. Az is kiderül, hogy Charlottenburg – Wilmersdorfnak nem kevésbé nevezetes testvérvárosa van, mint Busapest, a jólismert.

A várakozás kínzó percei lassan kopognak a folyosók hideg kövén, a hívóberendezés háromhangú monoton dallam töri csak meg a templomi imamalmot forgató szerzetesek hangjához hasonlatos, várakozó mormogást. Mivel a számok lassan növekszenek, az én kétségbeesésem alkalmasint gyorsabban, ki is lógok a friss levegőre. Barátkozom új otthonom közlekedési normáival, vásárolni se vagyok rest, egy jóféle félriteres vízre ruházok be.

Lassan vánszorgó percek és félórák között vissza-visszanézek a nagyszálába, de az idő gyorsabban pereg, mint a számok, így egyre kétségesebb, hogy eljutunk-e a 157-es rettentő távoli numeróhoz, ami a zsebemet égeti épp.

Ahogy lassan elérkezik a zárás ideje, még a sorszámosztó szakember asszonytól finoman megérdeklődöm, milyen lehetőségeim vannak – és ha az óra volt a rossz zsaru, hát ő a jó – megnyugtat, várjak nyugodtan sorra kerülök még.

Aligha, mormolom magamban, és már fél hét is elmúlt, amikor az események hirtelen – és még inkább a számok - felgyorsulnak. Hat óra idegölő várakozás után felvillan a csoda, a 3 hangos jelzőrendszer, Tuba mirum, csodakürtök zengése, és már loholok is a 106-os irodába.

Szigorú arcú asszony fogad, hideg szavakkal kéri a papírokat. De én mint a megtört eretnek, akinek csak tán még csak a kínzószerszámokat mutatták meg, angyali örömmel fogadom a hideg, kérdő mozdulatokat!

Hogyne, itt van és, itt, nem nem ez, hanem az, minden itt van, köszönöm, danke, bitte, ja, ja ja, natürlich. És talán már ismeri a megtöretett várakozók ilyen típusát, szokatlan örömöm, mely ellenpólusa Frau Obst hideg közönyének, még csak egy szemöldökráncoltatásra sem készteti.

Hát ez a trükk, jövök rá, közben. Olyan soká váratni a bürokrácia egyházának hitszegőit, hogy a várakozás keserű istenkáromlásai után angyali örömmel fogadják a feloldozást a papnők kezéből, és őszinte hálával kérjék az ügyintézés bocsánatát.

A papnő kegyelmes – a következő igazolásért, amit csak a beiratkozás után kaphatok meg, elég, ha csak az általa, jóindulatából adott időpontra jövök, nem kell sorszámot tépnem. Én elolvadok. Semmiért nem érte még meg ennyit várakozni az életben, mondom, ahogy hazafelé tekerek az alkonyi égen le-fel szálló utasszállítók sziluettje alatt.