BerlinEgo

Mint egy hatalmas fagylaltkehely, olyan e tömegközlekedés Berlinben. A várost behálózzák a színesebbnél színesebb U-bahn, S-bahn, Strassebahn járatok, hogy veszedelmes éjszakai viszonylatokat ne is említsem.

Nézem a város közlekedési hálózatának (ó, mily ridegen is hangzik ez) színes ábráit, és úgy érzem magam, mint annak idején az Erdőmester fagyizóban, Szenttamáson – képtelen vagyok választani. A különbség annyi csupán, hogy ameddig ott a csoki-vanilia-pisztácia-citrom tengely csak négy színben játszott, addig itt a legfékevesztettebb árnyalatokba botlik az ember. Főleg én, ugye, aki színtévesztő is vagyok. Nekem minden hagyományos utazás valódi tripp, ahogy a következő átszállást tervezgetem.

Tehát a város cukrászdájának ínyencségei közül válogatok épp. Hogy melyik is a legkedveltebb vonal, az hálás vitatéma. Én magam az U-bahn hálózat csokoládéjára voksolok, az U5-re, puritán egyszerűségével fut végig a Karl-Marx Alle hajdani kelet-berlini főutcája alatt, Az Alexről indul(csak így pestiesen) és színében is az alapfagylaltok legkedvencebbikére hasonlít. Tuti befutó mindig az U1 és az U2, ami még az erdőmesteri négyesbe sorolható – barátságos kilátás: frekventált vonal, Unterbahnok a föld felett. A többi már ínyencségnek számít: Az U3 a zöld külvárosba tart, tán ezért is pont olyan zöld színű, amit nem tudok felismerni, hogy zöld, innen ismerem fel. Szomorúan állapítom meg mindig, hogy az U9-en még nem is ültem. Vajon mit tudhat az? Olyannira igaz a lelkesedés, hogy a piacon az ember (man) vásárolhat a kedvenc vonaláról elnevezett pólót is. Szép.

De a fagylaltgombócok persze mit sem érnek a sötéttónusú S-Bahnok meghatározó tölcsére – avagy még inkább kelyhe nélkül, ami itt a Ring, ami szolid figyelemmel öleli körbe az U gombócok színes világát. Nincs is jobb, mint a Ring, dúdolgatom magamban a Regenbogen-motívumot.

És hát a hab a tortán az éjszakai járatok leírhatatlan ízvilága, ami aztán végképp ellenállhatatlanná teszi, hogy véletlenül se üljek biciklire. Itt még az is előfordulhat, hogy ha nem is szenttamási, de legalább esztergomi barátaival találkozik az ember, persze semmi nagy faxni, csak megiszunk még egy sört, és mindenki megy a dolgára.

A plakátok napról napra meglepnek az aluljáróban; személyes kedvencem a tizenkét tenor kiváló estjére invitáló alkotás: nyilvánvalóan négyszer olyan jó lehet, mint a három. A reklámszövegek nyelvleckének sem utolsóak, nem is beszélve az utazóközönség gyakran (szinte mindig) tanácstalan tagjairól, akikkel kiváló beszélgetést lehet folytatni – sajnos nem mindig a kedvenc vonalukról.

A megállók arcai és az arcok a megállóban, állomásról állomásra változnak, az ember akarva akaratlanul is muglinak érzi magát ebben a varázsvilágban.

Szóval állok, mondom, a fagyizóban, és töprengek: melyik irányba is induljak ma. Olyan szerencsés vagyok, hogy olyan messze lakom mindentől, hogy bármerre nekivághatok. Nem lakom persze messze a munkahelyemtől, amiben gyakorlatilag lakom, így hát mindig a cukrászda (valódi) ígéretével tudom csak rávenni magam arra, hogy nekivágjak egyáltalán, de akkor nagyon. Nézem az esőben távolodó MÁV szerelvényeket a Westhafenen, hosszasan merengek a Tempelhofnal a sárkányeregetők lelkesedésén. Kerülgetem a csókolódzó párokat és a kutyákat a Kotbusser Tornál (Mintha a Dunaparton lennék), sört nyitok egy öngyújtóval (csak megtanultam végre) a Frankfurter Tornál. Az U1-ről nézem a tavaszi időben (augusztus) a Potsdamer Platz fényeit, az Alexanderplatznál megfürdetem az orrom az égett olaj szagában.

A Westenden leszállok a mozgólépcsőnél – igyekszem mindig jól pozícionálni magam – aztán elindulok gyalog. Haza.

Ajánlás:

MIndazoknak, akik azt hitték, hogy a bunt szót helyen buntlich-nak kell mondani. (Emlékemnek)