BerlinEgo

Warschauer Strasse, sose értem, melyik oldalon kell leszállni, avagy eleve nem tudom, hogy lehet, hogy bármerre is indulok el az állomásról az mindig „befelé” vagyis legalább nem „kifelé” van. Szóval megyek: jobbra (maradjunk ennyiben). A progressz-szitiben persze minden sarkon építkezés, így most is azokon a bosszantó ementálihangulatú félig alumínium félig semmi mobilhídon jutok fel az útra, ahol végtelen óvatossággal nem szabad a biciklis útra lépni - csincsinCSIRINGCSCSIRRNIGdindinDING – nem is éri meg. Szóval jobbra, alkalmasint inni, de először megállok egy kedves kis zöld placcon (platz) vizelni, ami itt különösebben nem udvariatlanság, és azon töprengek, melyik szépirodalmi műben is volt arról szó, hogy az olaszok mindent összepiszkítanak. Tűnődve nézem a naplementét, elmélázok a TV-torony sziluettje felett, (befele? Jobbra? Balra?) aztán visszavágódom a sorjázó tömegbe, mintha mise lett volna. (haha). Balra rögtön egy 50 centes nyilvános WC, benne muzsika száll, (susu) ezt sem magamtól tudom, én egyszer akartam kipróbálni, akkor is csak elnyelte a pénzem, úgyhogy bementem üríteni az egyetemre. (HU)

Közvetlen mellette kettő, azaz 2 darab decensen idősödő punk csávó ittasan, szemben térdelve, egymásra tetovál. (fine) Da capo el fine. Ilyenkor néha megállok szemlélődni, ezzel magam is érdekességgé válva a tolerancia fellegvárában. Najó. Haladunk, egy kicsit arrébb egy falka amerikai tinájdzser zuhan rám az igazolványképes bódéból, egy jó közép-európai módjára én kérek elnézést (A Marshall-segélytől keletre) Aztán laza jobb kanyar, itt már bömböl a zene (techno), és egy újabb gyanús pontonhíd (nevezzük most így), és irány a partiszektor. Kokain? Nem, kösz. Kis eki? Nem, nem. Zöld? „Épp szokogatok lefelé” (Roger nyúl, tessék megnézni a filmet) Fogalmamsincscsakahangsúlybóljövökrá? Nem kívánom.

Maradi ember vagyok, csak az ajánlott, reklámozott és mindenki számára elérhető drogokat fogyasztom. Pia, kávé, csoki. Kóla: nefelejtsem(!). Már a kávét is kezdem lecserélni teára, nem kell a nagy felhajtás, minek is. Amikor meg másnapos vagyok már csak csapvizet. Megdöbbentő módon itt valahogy nem folyik hideg víz a falból, muszáj hűtögetni. Ellenben viszont minden, amit hűtőből veszek ki, kőkeményen fagyott. Szóval hűtött vizecske másnaposan, fél liter szigorúan hazaéréskor és felkeléskor, és minden rendben. Esetleg egy gyógysör a Zum Golden Fassl címzett sarki kocsmában, ahol egy igazi félig fantasy hős – félig Szemérmetes Erzsók – -szerű, kiváló humorú és végtelenül barátságos csapossal szoktam megbeszélni a világ dolgainak azon részét, amit még el tudok mondani németül (időjárás).

A közlekedés itt valami csoda. Ha épp nem alszom el a Ring-Bahnon (Ez nem a wagneres Ring, ez egy másik) akkor köbö 1 óra alatt bárhol (hangsúlyozottan) ott vagyok. Nézem közben a tetovált lányokat, a széjjelvarrt fiúkat. Valami belépő lehet ez, olyasmi, mint a vízum, csoda, hogy rajtam nem kérték számon a fültágítót. Egyébként utcai kéregetők elengedhetetlen kelléke szintén az orrpírszing, lehetőleg szájban, nyelvben. Csillogó nyelvvel kérnek tőlem pár centet, a csibós papírpohárba (a legtöbb, mi adható, dúdolom olykor magamban) Nekik szinte soha nem adok. Oldalba is bököm magam olykor-olykor, hogy miért is nem, nyilván nem operajegyre kell nekik, hanem enni, meg inni, én meg félig–meddig dolgos ember, csak tudnék 20 centet adni a velem egykorú, hasonlóan jól (rosszul – nyilván) öltözött embereknek, de nem áll rá a kezem. A cimbalmos bácsinak adtam, neki is csak sznobizmusból, valami „kirúgomazoldalát” motivációtól vezérelve a földalattin (U6, épp átépítik)

Kutyák, azok mindenhol vannak. Én mondjuk három részre osztom az állatok világát: az egyikben azok a jószágok vannak, amiktől félek (ló, más patások, elefánt, makik). A másik dobozban, amiktől undorodom (például az összes hal ilyen, és atyám, a rákok főleg). A harmadikban pedig ennek a mixe, akiktől félek és undorodom (klasszikusuk: pók, kígyó) ettől persze még szeretem én az állatokat, de nehéz ezt megértetnem magammal, amikor egy mindenki által elnézően megmosolygott vérszomjas eb csahol felém az U-Bahnon. Erre mondta V. A. barátom, hogy azért fél a kisgyerekektől, mert nekik mindent szabad. Hát nem erről van szó?

A nagy szabadosságnak hála (na csak kibújt a szög) minden körülmények közt lehet inni mindenhol. Nagyjából ez lenne a helyzet a vizeléssel is. Én – na tessék – mindkét lehetőséggel, hajlamom, és szükségem folytán, jókedvvel és bőséggel élek. Az éjjelnappalikban (spéti) szinte minden sarkon igen olcsón is lehet alkoholhoz jutni, amely bármilyen parkban elfogyasztható, az italokat kedves emberek nyitják ki neked, a boltban nyitóval, a zöldben, ha ügyetlen vagy, gyakorlatilag bármivel. Felveszem a piros gatyám, meglepve tapasztalom, hogy sehol egy útszéli lebuzizás, veszek egy Berlinel Kindlt (Lassan magam is az vagyok). Ledőlök a Lustgartenben, szundítok is egyet, az idős hölgyek a mellettem lévő padon békésen beszélgetnek, mit sem törődve a műpunk Áron délutáni (némelykor takarítás – mint munka – utáni) sziesztájával.

Én meg közben rosszallóan nézem a hangoskodó spanyol turistákat, akiktől nem tudok aludni.