Ha valaki ma Magyarországon a ’89 előtti idők, az „elmúltnegyvenév” vagyis a Fordulat és Rendszerváltás közötti időszak, azaz a Magyar Népköztársaság történetére lenne kíváncsi, nehéz dolga lenne, illetőleg nehéz dolga van.

A Terror Házának elfogult és kiélezett színfalai az „áldozatoknak” állítanának emléket (?), ezzel a társadalmat mintegy bűnösökre és áldozatokra osztva. A szoborpark ironikus félmosollyal mutatja meg az „ágyba kicsi, zsebbe nagy” köztéri alkotásokat, amik már nem szalonképesek, de kordokumentumként egy fanyar közegben még megtekinthetőek. Azok a megmaradt emlékművek, amiket még nem bontottak le, éppen csak arra jók, hogy a jobboldal rendre felháborodjon rajtuk. A hétköznapi élet finomságait hol a Néprajzi Múzeumban, hol a Skanzenben érhetjük tetten egy-egy tematikus kiállításban. A korszak tárgyai pedig fel-fel bukkannak vidéki (értsd: nem budapesti) múzeumok egy-egy „retro” gyűjteményében, meg a bolhapiacokon.

A maradék a napokban szublimál. A Kossuth tér megdöbbentő módon visszaváltozik a 30-as évek mint esztétikailag mint politikailag nehezen vállalható formájában, Tisza „Giccs” Istvánnal, Egy károlyiatlanított,feltehetőleg nagyimrétlenített miliőbe, ahol a történeti szirupban piros, fehér és zöld haribomackók  (Innen keltek át az Urálba) fognak békésen brummogni. Ebből persze sok hasznunk nem lesz, csak az, hogy megint kimondhatjuk Károlyi rossz, Tisza jó (Négy láb jó, Két láb jobb), tovább sematizálva a valóságot, hogy itt bizony két ÉLŐ, alakról, két GODOLKODÓ politikusról, és különböző, de sok komponensű, összetett VILÁGKÉPŰ emberről beszélünk.

A Roosevelt tér még az „elmúltnegyvenévben” is Roosevelt tér maradt. Ez már önmagában is érdekes, talán valami kulcsocska is lehetne a múlt (Pandora) szelencéjéhez, de nem lesz – a mai magyar valóságban egy ezredik Széchenyi tér lett belőle: ezzel elvesztve minden eredetiségét.

Marx Károly szobra ki kerül a valaha róla elnevezett egyetemről, mintha a mai napi így-úgy ható marxizmus bűnné minősülne.

A múltat a diskurzus igyekszik „végképp eltörölni” a szembefordulás, a sematizálás és a teljes tagadás eszközeivel.

Ha valaki ma Magyarországon a ’89 előtti idők, az „elmúltnegyvenév” vagyis a Fordulat és Rendszerváltás közötti időszak, azaz a Magyar Népköztársaság történetére lenne kíváncsi, nehéz dolga lenne, illetőleg nehéz dolga van.

A pőre valóságot a Népköztársaságról nem lehet egyszerűen egy politikai mozdulattal semmivé foszlatni. A pőre valóság ugyanis az, hogy mind minden helyzetben, ekkor is élő, gondolkodó, érző (bocsánat a szolid limonádéért itt) emberek népesítették be az országot, akik nem mind bűnösök vagy áldozatok, elnyomók, vagy elnyomottak, hazugok és mártírok voltak.

Ezt persze mindenki tudja, de én például láttam is ma. Ugyanis havalki a Deutsche Demokratische Republik történetére lenne kíváncsi, például nincs ilyen helyzetben.

Persze Németország a haldokló Nyugat megtestesítője, a nemzetietlen EU szekértolója, a gyarmatosítás idegenszívű pribékje, a sor igény szerint bővíthető. Abból is látszik, hogy a kancellár, az államelnök is hajdani NDK-lakos.

Mindenesetre Berlinben, ha nem is Marx-szobor fogad a Humboldton, de Marx idézet: „A filozófusok eddig különbözőképpen értelmezték a világot. Most már az lesz a feladatuk, hogy megváltoztassák." Nem hinném, hogy minden hallgató azonosulna ezzel, de azt sejtem, hogy annyira nem is bosszantaná őket… hogy valakinek más a véleménye.

Az épületben egyébként vörös csillag is található, (képem nincs) az egyik üvegablakon, ahol a szocialista csoda elevenedik meg. De ez csak mind funfact. Az igazán érdekes a DDR Múzeum volt. A DDR Múzeum nem „állít emléket” az áldozatoknak, valójában nem állít emléket semminek (miért is kellene?), de megmutatja összességében a korszak történetét, vagy legalábbis törekszik erre. A helyszín két alapvető részből áll, a bejáratnál Trabanttal, lejjebb mintegy panelházakat imitáló kinyitható installációkkal, szekrényekkel mutatja be a mindennapi életet, a „retrot”, az ifjusági mozgalmat, az óvodát, a munkahelyet a strandot, a víkendházat, a konyhát – a pőre valóságot. Ez persze egyrészt nagyon vidám, hangulatos, másrészt valahol persze benne van a tragédia mozzanata, hogy ennyi, csupán ennyi jutott. Nincs itt erőltetett bűntudat mégse, de populizmus is alig. A vidám úttörők önfeledt mosolya mellet az információ: bármilyen Orwell könnyvért kicsaphattak az egyetemről. A mindennapi élet szocialista báját egy „füstfal” választja el a másik tértől, ahol kiállítás eszközei fél körben állnak egy irodai asztalt körül. Mögöttük – a Trabant ellenpontjaként Volvo, a vezetőség autója. És ameddig odaát a mindennapi élet örömei mögött felsejlett a fanyar csend, itt a propaganda, a katonaság, a gyár élete mögött sejlik fel valami bizarr honeckeri csók, valami nonszensz, valami abszurd. Amikor belépek a cellát bemutató teremben erős ajtócsapódásra riadok fel – meglepetten fordulok hátra – semmi baj, „csak” az installáció része. De ennyi elég is, hogy egy egész „Terror házányi” információt kapjak arról, nem csak Trabis poénokról szól a szocializmus. (Hogy tudod megduplázni az árát? – Teletankolod) De azok is vannak – pont a gyári élet ridegsége mellett bukkannak elő: újabb abszurd. Ahogy a karikatúrák a munkásnőkről az előző térben – vicces persze, de…

Megannyi de. Megannyi kérdés, érzés, válasz. Végképp eltörlendő Magyarországon. Én megtanultam az egyházi iskolában a rendszer borzalmait, de a nagymama, aki kalauz volt, a munkásőr férjével sosem volt boldogabb, mint akkor. Jártak a Szovjetunióban – ez nagy szó – dolgoztak a gyárban, volt szövetkezeti bál… Nem is érti, hogy most hol vagyok, NDK vagy NSZK? Ma Magyarországon ebből csak a munkásőr nagyapa számít, nem csoda, hogy jól érzem itt magam. De akkor ők még nem tudták, hogy a politikusok döntései miatt, az egyszerű hétköznapok Magyarország tragédiájává válnak majd. Nem sejtették, hogy a gyereknevelés, a kenyérvásárlás meg a fagyi, mid-mind egy bűnös érában történt. Amit el kell feledtetni, eltörölni. Nem mintha hiányozna, a kiállításról is – csak szolidan, mégis, egy átszaggatott kerítés képén keresztül távozunk.

Furcsa mód a nagyi egyik szerepből sem kér: sem áldozat, sem bűnös. Azon gondolkodunk, hogy az hogyan lehet, hogy a közös múltunk semmivé foszlik, és helyette valami távoli, hagymázas, darutollas, százéves ezeréves diskurzus számít. „Hogy a múltat be kell vallani”- az már nincs a Kossuth téren.

Na mindegy, azért még visszapillantok a kelet-német nudistákat bemutató videóra és mellette a strandidillt ábrázoló makettre, a pucér férfiakkal és nőkkel. A pőre valóság: szőrösek, vékonyak . Magasak, szépek, alacsonyak, kövérek, furcsamód zokniban és cipőben, teniszeznek.