BerlinEgo

A régi református vicc szerint a jó bor. Tudniillik olyan, mint az evangélikus. Idéztem fel magamban az istentiszteleten húsvétkor, ahova már csak azért is el kellett mennem, mert a bürokrácia jótékony keze besorolt ebbe a felekezetbe, ugyanis választani kellett a protestáns (evangélikus, ez van itt, világoszöld a történelmi középiskolás atlaszban) és a katolikus között. Hát én így lettem végül evangélikus, de nem is bánom, az még úgyse voltam. Mindenesetre azért rendes protestáló vagyok, új gyülekezetemet máris bíráltam, hogy ugye ágyba kicsi, zsebbe nagy – katolikusnak protestáns, protestánsnak katolikus. De legalább nem pattognak fel le – mint ahogy egy ismerősöm korábban megállapította a kálvinistákról. Hogy a továbbiakban hova járok vasárnap, az még kiderül. Mindenesetre tovább rontotta a közösség helyzetét a „JazzPop” istentisztelet, amit soha nem tudtak még szerintem a földön megcsinálni jól. Nem is tudom megbocsájtani annak, aki beengedte a dobot meg a gitárt a templomba, olyan mérges is vagyok, mint a magyarországi barátaim a TV maci miatt. Aki ugye köpött és mennie kellett, ahogy már a régi-régi (nem református) vicc is megfogalmazta.

Amúgy nem csak a vasárnapi istentisztelet volt ilyen se hideg e meleg, de az idő is. A kis húsvéti intermezzo után – lásd alább – a hétfőt békés kirándulással töltöttem a Zoologische Gartenbe, ahol egyszer se fújta le a szél a kalapom, pedig törekedett rá. Szép szalmakalapom van, tökéletesen nem felel meg az időjárásnak, de ki tudta még a csomagolásnál, hogy itt a hó is esik, ha ünnep van.

Az állatok királyával vigyázni kell, a tábla szerint, mert messzire vizel. Ezek a királyok már csak ilyenek. Az állatok ellenségeinél, minden esetben ott szerepelt az ember sziluettje, egy kis baltával, ami arra enged következtetni, hogy amúgy nem természete ellenfél – ha csak nem a bonobónak – a magamfajta gerinces. Kivételt képezett a japán sevau, szerencsés állat, neki még a favágók sem tudnak ártani. Amúgy az állatkert is se hideg se meleg nem volt: a panda érdekes, de döglődik, az elefánt nagy, de messze van, a vizilóbébi édes, de nem jön ki a vízből. A zebra pedig az állatkertek káposztája, ha van üres hely, azzal töltik fel, mint Budapesten és Berlinben is a kebabot. Ebben legalább világváros vagyunk. És a TAPÍR! Ó, egek, az állatvilág legindokolatlabb tagjaként tartom számon.

Se hideg se meleg a város se, még mindig van Karl Marx allé, nem is értem, még a végén találok valami Moszkva teret is. Mellesleg Budapester strasse is van, én a helyükben már Bucharesterre változtattam volna a nevét. Na de mindegy is.

No de vissza az orángutánokhoz. Az állatkertiekhez.

Xantus János emléktábla volt, meg is pihentem somolyogva az állatkertész, néprajzász, tárgygyűjtész kis emlékezete mellett. Karl May róla mintázta Old Shatterhandot, és ezt is Berlinben kell megtudnom.

Ami igazán érdekes volt, az a Zoo legidősebb fája, több, mint ötszáz éves. Úgy látszik az orángutánok jönnek mennek, de növények maradnak… látjátok, aki nem ugrál, sokáig bírja.

És aki nem igyon egy pohár jó bort, ami

Tiszta, mint a református (namajdhogynem)

Öreg mint a katolikus (legalább)

Kereszteletlen, mint a zsidó (ezt sosem értettem)

És se hideg, se meleg...