Leírás

Mert megérkeztem Berlinbe, és mert a világ bonyolult.

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Utolsó kommentek

  • L. Bori: Az igaz, hogy már régen láttalak, azóta sok minden történhetett veled, de azért remélem, hogy a ké... (2012.05.29. 22:25) Nyugat-berlini reggelek
  • mrgnc: Kúl. Velldán. (2012.05.22. 14:37) A pőre valóság
  • egoego: @BeM: Ki is kell próbálni akkor! (2012.04.10. 18:54) Húsvéti Intermezzo
  • BeM: Akkor most figyelj jól, mert megosztom veled a kinn töltött fél év legnagyobb tanulságát: a legjob... (2012.04.10. 18:50) Húsvéti Intermezzo
  • Utolsó 20

BerlinEgo

Mert megérkeztem Berlinbe, és mert a világ bonyolult.

Friss topikok

  • L. Bori: Az igaz, hogy már régen láttalak, azóta sok minden történhetett veled, de azért remélem, hogy a ké... (2012.05.29. 22:25) Nyugat-berlini reggelek
  • mrgnc: Kúl. Velldán. (2012.05.22. 14:37) A pőre valóság
  • egoego: @BeM: Ki is kell próbálni akkor! (2012.04.10. 18:54) Húsvéti Intermezzo

Címkék

Hívj!

2015.03.31. 22:42 | egoego | Szólj hozzá!

 „És én, drága barátom, e kis ügy kapcsán megint rájöttem, hogy félreértés és lustaság talán több zavart kelt a világban, mint a ravaszság és gonoszság. E két utóbbi legalábbis feltétlenül ritkább

(Goethe: Az Ifjú Werther Szenvedései)

 

Ügyfélszolgálaton dolgozom. Hogy hol, melyiken, legyen ez most mindegy még inkább, titok, annyit mondok csak, hogy money involved, ezért nem egy mérges telefonhívás és levél érkezik. Sőt, általában csak mérges hívás és üzenet érkezik, hiszen akinek nincsen számottevő problémája, vagy nem érzi úgy, hogy jogtalanság érte, hogy igazában bántották, nem ragad telefonkagylót. Gyakran már a legapróbb nehézséget a legdrasztikusabb (és leggroteszkebb) fenyegetések követik. Nem meglepő vitakultúra ez Portásmagyarországon, ahol a „rendért hívok RÁD” a lakótelepi kommunikáció és problémamegoldó stratégia alfája és ómegája. Éppen hogy csak egy kis hely marad a „Feljelenetem”-nek mellette. Mert Magyarország a tízmillió portás országa, ahol ha valaki csak fikarcnyi hatalmat érez a csontos ujjai között, azonnal tudja, hogyan használja a másik ellen, legyen bár ez az igazság hamis tudatának illúziójából fakadó téves hatalom képzete.

Én legtöbbször ezzel találkozom.

(Itt teszem hozzá, affajta zárójelben, a munkahelyem bízik a szolgáltatásában, így tudni véli, hogy az elégedett ügyfelek több pénzt hagynak ott, mint a mennyit az elégedetlenek visszakövetelnek, így én, avagy a munkatársaim, egy bizonyos összegig jóváhagyás nélkül nyújthatnak – mondjuk úgy – kompenzációt. Egy portáslevente ettől már úgy érzi magát, mint Isten, a Portások Istene. )

Tehát az igazság tudatának hamis illúziója felbátorítja az Ügyfelet. Gyakran olvasom a felháborodott kisember fenyegetéseit, amit valahogy mindig szenvedő szerkezetben látok, mint ha a magyartalanság még komolyabbá tenné az óhajtást. Nehéz eldönteni, hogy erről van szó, vagy arról, hogy az író mérgében nem olvasta vissza a levelét – esetleg – hogy visszaolvasta és az érthetetlen fogalmazást hivatalos stílusnak tekint: Önök fel lesznek jelentve.

Rendőrt ugyan nem tudnak hívni „RÁNK” de azzal, hogy ügyvédhez „fordulnak” ezzel, azzal gyakran hangsúlyozzák, hogy igazuk van, és nem félnek lépni. Az Ügyvédhez fordulnak. Az ügyvéd egy olyan nadrágos ember, aki már-már egyfajta orákulum és szuperhős egyben, akihez a megtiprott becsületű kisember fordulhat, hogy aztán újra emelt fővel járhasson. Az ügyvéd egyfajta rendőr senior. Óvó bácsi is, aki rászól a rendetlenkedőkre, de főrabbi is kicsit, aki ravaszul megdorgálja azokat, akik az ügyfél jogaiban lábbal tipornak. (Legyen benne a mindent tudó kocsmai csapos körmönfontságából is egy csipetnyi) Akárhogy is, legyen bár pap vagy superman, hatalom van a kezében, Portáshatalom. És ha ő nem segít, hát így folytatódott legutóbb a levél: Ügyvédhez fordulok, „Vagy ahhoz, akihez kell”. A Titokzatos Nagy Portáshoz.

Tehát így indul a reggel, az első kávé kesernyés íze még a számban van, amikor már szidnak, fenyegetnek: Az Önök szolgáltatója nem engedi, hogy megadjam a bankszámla adataimat, mert az nem kreditkártya! Pénz van rajta! Véglegesítsék a kérésem, különben a fogyasztóvédelemhez megyek!

Világcég vagyunk. Piacvezető. Kocsmai beszélgetésekben a munkatársainkkal már többször megállapítottuk a két axiómát: A cég a seggét törli azzal a pénzzel amit te itt hagysz, és hogy menjél barátom az fogyasztóvédelemhez, sok sikert. A központunk Szingapúrban van.

De persze én nem ítélkezni ülök ott, hanem segíteni. Ilyenkor telefonhoz nyúlok és tárcsázok. Kicseng. Először persze semmi válasz, hisz nemzetközi számról telefonálok, az meg ugye globalizáció, gyanús. Azért másodikra csak felveszik. Én nagyon akkurátusan mindig bemutatkozom, tudom, hogy ha csak a keresztnevem mondanám, ahogy az olasz és az angol kollégák, nem vennének komolyan, ki látott már olyat, hogy valaki csak úgy beáronoz a koliportára, ha a kulcsát kéri.

Ez az első döbbenet ideje. Az ügyfél teljes harci apparátusban fogalmazza a levelet a következő támadásra készülve. Hogy egy kedves, fiatal magyar hang keresi a vállalattól, nem várt hatást gyakorol. Lépéselőnyben vagyok, az ügyfél meglepetten köszön vissza: Kovácsné, Márti vagyok Salgótarjánból, hallgatom. – kedves, női hang.

A következő miatt telefonálok, mondom, arról lenne szó… elmondom. Arról lenne például szó, hogy a bankkártya és a hitelkártya az kettő, nem packázik vele senki, és az ügyvéd (rendőr, pap, óvó bácsi, orákulum, főépítész, tanácselnök, halőr, bárki) nem tud segíteni, hiszen az internetes vásárláshoz ezt meg kell adnia, így működik a világ…

Megszeppenten, de hálásan válaszol: De hát neki az nincs… Esetleg az unokájának? Kérdezem. Hát neki lehet hogy van, holnap jönnek vacsorázni, megkérdezi. De azt még nem tudná megmondani… Általában megtudom. Elmondom, elmagyarázom. Ügyvéd nélkül is. – Csak mert múltkor a TV-ben. Csak mert… Ahá, már értem. Hát maga nagyon aranyos. És akkor nem is kell… És akkor csak odakattintok? Jajj, csak mi még újak vagyunk ezen az interneten a férjemmel. 30 év után… leszázalékolták. De jó, akkor mostantól majd így használjuk. Nagyon szépen köszönjük.

Megoldódott, hisz nem volt itt jogtiprás, a gonosz multi sem kekeckedik, neki is az az érdeke, hogy minden jól menjen, mert nyugaton tudják, hogy az elégedett vásárló jó vásárló és újra vásárol. Csak egy kis türelem és segítség kell.

Mert hát ilyen ez a Portásmagyarország. Az embereknek nem ügyvéde lenne szükségük, hogy megoldják a problémáikat, hanem egy hatalmas call centerre, ahonnan mindenkit felhívnak és elmagyarázzák neki, hogy hogyan működik az, amit csinál, vagy csinálnia kellene. Erre várnak Magyarországon az emberek, hogy egy nagy mindenható telefonközpont megmentse őket. Hogy elmagyarázzák, hogy a portáskodás nem működik, hogy az embernek barátokra és segítségre, nem olyanokra van szüksége, akitől tartania kell és ítélkezik.

Mielőtt felvenné a telefont a szomszéd, hogy a házuk alatt lévő klubban hangos a zene, és rendőrt hívna, csörögne a telefon: Halló, Villért úr? Tudja, ma szombat van, és még csak este 8, az ügyfélszolgálat azt javasolja Önnek, hogy húzzon cipőt és menjen el az unokáival moziba! Vagy mielőtt a buszon valaki megjegyzést tenne, hogy a lábán állnak rezegne a mobil a zsebében: Márkusné? Igen, legyen kedves fáradjon a jármú hátuljába, ne álljon meg a bejáratnál. Igen, látja, 3 szabad ülőhelyet is talál, köszönöm. Mindenki megdöbbenne, amikor megszólal a tanár úr telefonja aki épp arra készült, hogy szigorával lesújtson a diákra – Halló kérdezné bizonytalanul, mielőtt megkapná a választ… Nem tanár úr, nem ez a megoldás. Nem így kell, hanem…

Megcsörrenne talán a telefon a Parlamentben is… Ha van olyan telefonközpont a világon…

 Én is szívesen telefont ragadnék ebben a mennyei ügyfélszolgálatban: Elmondanám egy két tanáromnak, régi barátomnak, munkatársaimnak, hogy, Jó napot, segíteni jöttem, nem csak személyes sértettségből, hanem mert úgy látszik ez az, amire szüksége van a Portásmagyarországnak.

És csak reménykedem benne, hogy egyszer majd megszólal az én mobilom is…

Bunt

2012.08.15. 14:53 | egoego | Szólj hozzá!

2002-2-u-bahn_1345034809.jpg_350x350

Mint egy hatalmas fagylaltkehely, olyan e tömegközlekedés Berlinben. A várost behálózzák a színesebbnél színesebb U-bahn, S-bahn, Strassebahn járatok, hogy veszedelmes éjszakai viszonylatokat ne is említsem.

Nézem a város közlekedési hálózatának (ó, mily ridegen is hangzik ez) színes ábráit, és úgy érzem magam, mint annak idején az Erdőmester fagyizóban, Szenttamáson – képtelen vagyok választani. A különbség annyi csupán, hogy ameddig ott a csoki-vanilia-pisztácia-citrom tengely csak négy színben játszott, addig itt a legfékevesztettebb árnyalatokba botlik az ember. Főleg én, ugye, aki színtévesztő is vagyok. Nekem minden hagyományos utazás valódi tripp, ahogy a következő átszállást tervezgetem.

Tehát a város cukrászdájának ínyencségei közül válogatok épp. Hogy melyik is a legkedveltebb vonal, az hálás vitatéma. Én magam az U-bahn hálózat csokoládéjára voksolok, az U5-re, puritán egyszerűségével fut végig a Karl-Marx Alle hajdani kelet-berlini főutcája alatt, Az Alexről indul(csak így pestiesen) és színében is az alapfagylaltok legkedvencebbikére hasonlít. Tuti befutó mindig az U1 és az U2, ami még az erdőmesteri négyesbe sorolható – barátságos kilátás: frekventált vonal, Unterbahnok a föld felett. A többi már ínyencségnek számít: Az U3 a zöld külvárosba tart, tán ezért is pont olyan zöld színű, amit nem tudok felismerni, hogy zöld, innen ismerem fel. Szomorúan állapítom meg mindig, hogy az U9-en még nem is ültem. Vajon mit tudhat az? Olyannira igaz a lelkesedés, hogy a piacon az ember (man) vásárolhat a kedvenc vonaláról elnevezett pólót is. Szép.

De a fagylaltgombócok persze mit sem érnek a sötéttónusú S-Bahnok meghatározó tölcsére – avagy még inkább kelyhe nélkül, ami itt a Ring, ami szolid figyelemmel öleli körbe az U gombócok színes világát. Nincs is jobb, mint a Ring, dúdolgatom magamban a Regenbogen-motívumot.

És hát a hab a tortán az éjszakai járatok leírhatatlan ízvilága, ami aztán végképp ellenállhatatlanná teszi, hogy véletlenül se üljek biciklire. Itt még az is előfordulhat, hogy ha nem is szenttamási, de legalább esztergomi barátaival találkozik az ember, persze semmi nagy faxni, csak megiszunk még egy sört, és mindenki megy a dolgára.

A plakátok napról napra meglepnek az aluljáróban; személyes kedvencem a tizenkét tenor kiváló estjére invitáló alkotás: nyilvánvalóan négyszer olyan jó lehet, mint a három. A reklámszövegek nyelvleckének sem utolsóak, nem is beszélve az utazóközönség gyakran (szinte mindig) tanácstalan tagjairól, akikkel kiváló beszélgetést lehet folytatni – sajnos nem mindig a kedvenc vonalukról.

A megállók arcai és az arcok a megállóban, állomásról állomásra változnak, az ember akarva akaratlanul is muglinak érzi magát ebben a varázsvilágban.

Szóval állok, mondom, a fagyizóban, és töprengek: melyik irányba is induljak ma. Olyan szerencsés vagyok, hogy olyan messze lakom mindentől, hogy bármerre nekivághatok. Nem lakom persze messze a munkahelyemtől, amiben gyakorlatilag lakom, így hát mindig a cukrászda (valódi) ígéretével tudom csak rávenni magam arra, hogy nekivágjak egyáltalán, de akkor nagyon. Nézem az esőben távolodó MÁV szerelvényeket a Westhafenen, hosszasan merengek a Tempelhofnal a sárkányeregetők lelkesedésén. Kerülgetem a csókolódzó párokat és a kutyákat a Kotbusser Tornál (Mintha a Dunaparton lennék), sört nyitok egy öngyújtóval (csak megtanultam végre) a Frankfurter Tornál. Az U1-ről nézem a tavaszi időben (augusztus) a Potsdamer Platz fényeit, az Alexanderplatznál megfürdetem az orrom az égett olaj szagában.

A Westenden leszállok a mozgólépcsőnél – igyekszem mindig jól pozícionálni magam – aztán elindulok gyalog. Haza.

Ajánlás:

MIndazoknak, akik azt hitték, hogy a bunt szót helyen buntlich-nak kell mondani. (Emlékemnek)

A bennem lévő mamikához

2012.07.30. 09:04 | egoego | Szólj hozzá!

Warschauer Strasse, sose értem, melyik oldalon kell leszállni, avagy eleve nem tudom, hogy lehet, hogy bármerre is indulok el az állomásról az mindig „befelé” vagyis legalább nem „kifelé” van. Szóval megyek: jobbra (maradjunk ennyiben). A progressz-szitiben persze minden sarkon építkezés, így most is azokon a bosszantó ementálihangulatú félig alumínium félig semmi mobilhídon jutok fel az útra, ahol végtelen óvatossággal nem szabad a biciklis útra lépni - csincsinCSIRINGCSCSIRRNIGdindinDING – nem is éri meg. Szóval jobbra, alkalmasint inni, de először megállok egy kedves kis zöld placcon (platz) vizelni, ami itt különösebben nem udvariatlanság, és azon töprengek, melyik szépirodalmi műben is volt arról szó, hogy az olaszok mindent összepiszkítanak. Tűnődve nézem a naplementét, elmélázok a TV-torony sziluettje felett, (befele? Jobbra? Balra?) aztán visszavágódom a sorjázó tömegbe, mintha mise lett volna. (haha). Balra rögtön egy 50 centes nyilvános WC, benne muzsika száll, (susu) ezt sem magamtól tudom, én egyszer akartam kipróbálni, akkor is csak elnyelte a pénzem, úgyhogy bementem üríteni az egyetemre. (HU)

Közvetlen mellette kettő, azaz 2 darab decensen idősödő punk csávó ittasan, szemben térdelve, egymásra tetovál. (fine) Da capo el fine. Ilyenkor néha megállok szemlélődni, ezzel magam is érdekességgé válva a tolerancia fellegvárában. Najó. Haladunk, egy kicsit arrébb egy falka amerikai tinájdzser zuhan rám az igazolványképes bódéból, egy jó közép-európai módjára én kérek elnézést (A Marshall-segélytől keletre) Aztán laza jobb kanyar, itt már bömböl a zene (techno), és egy újabb gyanús pontonhíd (nevezzük most így), és irány a partiszektor. Kokain? Nem, kösz. Kis eki? Nem, nem. Zöld? „Épp szokogatok lefelé” (Roger nyúl, tessék megnézni a filmet) Fogalmamsincscsakahangsúlybóljövökrá? Nem kívánom.

Maradi ember vagyok, csak az ajánlott, reklámozott és mindenki számára elérhető drogokat fogyasztom. Pia, kávé, csoki. Kóla: nefelejtsem(!). Már a kávét is kezdem lecserélni teára, nem kell a nagy felhajtás, minek is. Amikor meg másnapos vagyok már csak csapvizet. Megdöbbentő módon itt valahogy nem folyik hideg víz a falból, muszáj hűtögetni. Ellenben viszont minden, amit hűtőből veszek ki, kőkeményen fagyott. Szóval hűtött vizecske másnaposan, fél liter szigorúan hazaéréskor és felkeléskor, és minden rendben. Esetleg egy gyógysör a Zum Golden Fassl címzett sarki kocsmában, ahol egy igazi félig fantasy hős – félig Szemérmetes Erzsók – -szerű, kiváló humorú és végtelenül barátságos csapossal szoktam megbeszélni a világ dolgainak azon részét, amit még el tudok mondani németül (időjárás).

A közlekedés itt valami csoda. Ha épp nem alszom el a Ring-Bahnon (Ez nem a wagneres Ring, ez egy másik) akkor köbö 1 óra alatt bárhol (hangsúlyozottan) ott vagyok. Nézem közben a tetovált lányokat, a széjjelvarrt fiúkat. Valami belépő lehet ez, olyasmi, mint a vízum, csoda, hogy rajtam nem kérték számon a fültágítót. Egyébként utcai kéregetők elengedhetetlen kelléke szintén az orrpírszing, lehetőleg szájban, nyelvben. Csillogó nyelvvel kérnek tőlem pár centet, a csibós papírpohárba (a legtöbb, mi adható, dúdolom olykor magamban) Nekik szinte soha nem adok. Oldalba is bököm magam olykor-olykor, hogy miért is nem, nyilván nem operajegyre kell nekik, hanem enni, meg inni, én meg félig–meddig dolgos ember, csak tudnék 20 centet adni a velem egykorú, hasonlóan jól (rosszul – nyilván) öltözött embereknek, de nem áll rá a kezem. A cimbalmos bácsinak adtam, neki is csak sznobizmusból, valami „kirúgomazoldalát” motivációtól vezérelve a földalattin (U6, épp átépítik)

Kutyák, azok mindenhol vannak. Én mondjuk három részre osztom az állatok világát: az egyikben azok a jószágok vannak, amiktől félek (ló, más patások, elefánt, makik). A másik dobozban, amiktől undorodom (például az összes hal ilyen, és atyám, a rákok főleg). A harmadikban pedig ennek a mixe, akiktől félek és undorodom (klasszikusuk: pók, kígyó) ettől persze még szeretem én az állatokat, de nehéz ezt megértetnem magammal, amikor egy mindenki által elnézően megmosolygott vérszomjas eb csahol felém az U-Bahnon. Erre mondta V. A. barátom, hogy azért fél a kisgyerekektől, mert nekik mindent szabad. Hát nem erről van szó?

A nagy szabadosságnak hála (na csak kibújt a szög) minden körülmények közt lehet inni mindenhol. Nagyjából ez lenne a helyzet a vizeléssel is. Én – na tessék – mindkét lehetőséggel, hajlamom, és szükségem folytán, jókedvvel és bőséggel élek. Az éjjelnappalikban (spéti) szinte minden sarkon igen olcsón is lehet alkoholhoz jutni, amely bármilyen parkban elfogyasztható, az italokat kedves emberek nyitják ki neked, a boltban nyitóval, a zöldben, ha ügyetlen vagy, gyakorlatilag bármivel. Felveszem a piros gatyám, meglepve tapasztalom, hogy sehol egy útszéli lebuzizás, veszek egy Berlinel Kindlt (Lassan magam is az vagyok). Ledőlök a Lustgartenben, szundítok is egyet, az idős hölgyek a mellettem lévő padon békésen beszélgetnek, mit sem törődve a műpunk Áron délutáni (némelykor takarítás – mint munka – utáni) sziesztájával.

Én meg közben rosszallóan nézem a hangoskodó spanyol turistákat, akiktől nem tudok aludni.

A pőre valóság

2012.05.22. 02:37 | egoego | 1 komment

1248171308_retro2_1337646999.jpg_450x600

Ha valaki ma Magyarországon a ’89 előtti idők, az „elmúltnegyvenév” vagyis a Fordulat és Rendszerváltás közötti időszak, azaz a Magyar Népköztársaság történetére lenne kíváncsi, nehéz dolga lenne, illetőleg nehéz dolga van.

A Terror Házának elfogult és kiélezett színfalai az „áldozatoknak” állítanának emléket (?), ezzel a társadalmat mintegy bűnösökre és áldozatokra osztva. A szoborpark ironikus félmosollyal mutatja meg az „ágyba kicsi, zsebbe nagy” köztéri alkotásokat, amik már nem szalonképesek, de kordokumentumként egy fanyar közegben még megtekinthetőek. Azok a megmaradt emlékművek, amiket még nem bontottak le, éppen csak arra jók, hogy a jobboldal rendre felháborodjon rajtuk. A hétköznapi élet finomságait hol a Néprajzi Múzeumban, hol a Skanzenben érhetjük tetten egy-egy tematikus kiállításban. A korszak tárgyai pedig fel-fel bukkannak vidéki (értsd: nem budapesti) múzeumok egy-egy „retro” gyűjteményében, meg a bolhapiacokon.

A maradék a napokban szublimál. A Kossuth tér megdöbbentő módon visszaváltozik a 30-as évek mint esztétikailag mint politikailag nehezen vállalható formájában, Tisza „Giccs” Istvánnal, Egy károlyiatlanított,feltehetőleg nagyimrétlenített miliőbe, ahol a történeti szirupban piros, fehér és zöld haribomackók  (Innen keltek át az Urálba) fognak békésen brummogni. Ebből persze sok hasznunk nem lesz, csak az, hogy megint kimondhatjuk Károlyi rossz, Tisza jó (Négy láb jó, Két láb jobb), tovább sematizálva a valóságot, hogy itt bizony két ÉLŐ, alakról, két GODOLKODÓ politikusról, és különböző, de sok komponensű, összetett VILÁGKÉPŰ emberről beszélünk.

A Roosevelt tér még az „elmúltnegyvenévben” is Roosevelt tér maradt. Ez már önmagában is érdekes, talán valami kulcsocska is lehetne a múlt (Pandora) szelencéjéhez, de nem lesz – a mai magyar valóságban egy ezredik Széchenyi tér lett belőle: ezzel elvesztve minden eredetiségét.

Marx Károly szobra ki kerül a valaha róla elnevezett egyetemről, mintha a mai napi így-úgy ható marxizmus bűnné minősülne.

A múltat a diskurzus igyekszik „végképp eltörölni” a szembefordulás, a sematizálás és a teljes tagadás eszközeivel.

Ha valaki ma Magyarországon a ’89 előtti idők, az „elmúltnegyvenév” vagyis a Fordulat és Rendszerváltás közötti időszak, azaz a Magyar Népköztársaság történetére lenne kíváncsi, nehéz dolga lenne, illetőleg nehéz dolga van.

A pőre valóságot a Népköztársaságról nem lehet egyszerűen egy politikai mozdulattal semmivé foszlatni. A pőre valóság ugyanis az, hogy mind minden helyzetben, ekkor is élő, gondolkodó, érző (bocsánat a szolid limonádéért itt) emberek népesítették be az országot, akik nem mind bűnösök vagy áldozatok, elnyomók, vagy elnyomottak, hazugok és mártírok voltak.

Ezt persze mindenki tudja, de én például láttam is ma. Ugyanis havalki a Deutsche Demokratische Republik történetére lenne kíváncsi, például nincs ilyen helyzetben.

Persze Németország a haldokló Nyugat megtestesítője, a nemzetietlen EU szekértolója, a gyarmatosítás idegenszívű pribékje, a sor igény szerint bővíthető. Abból is látszik, hogy a kancellár, az államelnök is hajdani NDK-lakos.

Mindenesetre Berlinben, ha nem is Marx-szobor fogad a Humboldton, de Marx idézet: „A filozófusok eddig különbözőképpen értelmezték a világot. Most már az lesz a feladatuk, hogy megváltoztassák." Nem hinném, hogy minden hallgató azonosulna ezzel, de azt sejtem, hogy annyira nem is bosszantaná őket… hogy valakinek más a véleménye.

Az épületben egyébként vörös csillag is található, (képem nincs) az egyik üvegablakon, ahol a szocialista csoda elevenedik meg. De ez csak mind funfact. Az igazán érdekes a DDR Múzeum volt. A DDR Múzeum nem „állít emléket” az áldozatoknak, valójában nem állít emléket semminek (miért is kellene?), de megmutatja összességében a korszak történetét, vagy legalábbis törekszik erre. A helyszín két alapvető részből áll, a bejáratnál Trabanttal, lejjebb mintegy panelházakat imitáló kinyitható installációkkal, szekrényekkel mutatja be a mindennapi életet, a „retrot”, az ifjusági mozgalmat, az óvodát, a munkahelyet a strandot, a víkendházat, a konyhát – a pőre valóságot. Ez persze egyrészt nagyon vidám, hangulatos, másrészt valahol persze benne van a tragédia mozzanata, hogy ennyi, csupán ennyi jutott. Nincs itt erőltetett bűntudat mégse, de populizmus is alig. A vidám úttörők önfeledt mosolya mellet az információ: bármilyen Orwell könnyvért kicsaphattak az egyetemről. A mindennapi élet szocialista báját egy „füstfal” választja el a másik tértől, ahol kiállítás eszközei fél körben állnak egy irodai asztalt körül. Mögöttük – a Trabant ellenpontjaként Volvo, a vezetőség autója. És ameddig odaát a mindennapi élet örömei mögött felsejlett a fanyar csend, itt a propaganda, a katonaság, a gyár élete mögött sejlik fel valami bizarr honeckeri csók, valami nonszensz, valami abszurd. Amikor belépek a cellát bemutató teremben erős ajtócsapódásra riadok fel – meglepetten fordulok hátra – semmi baj, „csak” az installáció része. De ennyi elég is, hogy egy egész „Terror házányi” információt kapjak arról, nem csak Trabis poénokról szól a szocializmus. (Hogy tudod megduplázni az árát? – Teletankolod) De azok is vannak – pont a gyári élet ridegsége mellett bukkannak elő: újabb abszurd. Ahogy a karikatúrák a munkásnőkről az előző térben – vicces persze, de…

Megannyi de. Megannyi kérdés, érzés, válasz. Végképp eltörlendő Magyarországon. Én megtanultam az egyházi iskolában a rendszer borzalmait, de a nagymama, aki kalauz volt, a munkásőr férjével sosem volt boldogabb, mint akkor. Jártak a Szovjetunióban – ez nagy szó – dolgoztak a gyárban, volt szövetkezeti bál… Nem is érti, hogy most hol vagyok, NDK vagy NSZK? Ma Magyarországon ebből csak a munkásőr nagyapa számít, nem csoda, hogy jól érzem itt magam. De akkor ők még nem tudták, hogy a politikusok döntései miatt, az egyszerű hétköznapok Magyarország tragédiájává válnak majd. Nem sejtették, hogy a gyereknevelés, a kenyérvásárlás meg a fagyi, mid-mind egy bűnös érában történt. Amit el kell feledtetni, eltörölni. Nem mintha hiányozna, a kiállításról is – csak szolidan, mégis, egy átszaggatott kerítés képén keresztül távozunk.

Furcsa mód a nagyi egyik szerepből sem kér: sem áldozat, sem bűnös. Azon gondolkodunk, hogy az hogyan lehet, hogy a közös múltunk semmivé foszlik, és helyette valami távoli, hagymázas, darutollas, százéves ezeréves diskurzus számít. „Hogy a múltat be kell vallani”- az már nincs a Kossuth téren.

Na mindegy, azért még visszapillantok a kelet-német nudistákat bemutató videóra és mellette a strandidillt ábrázoló makettre, a pucér férfiakkal és nőkkel. A pőre valóság: szőrösek, vékonyak . Magasak, szépek, alacsonyak, kövérek, furcsamód zokniban és cipőben, teniszeznek.

Nyugat-berlini reggelek

2012.04.22. 13:52 | egoego | 1 komment

4_1335095465.jpg_600x448

Már virágzik az udvarban az aranyeső. Az arcomra húzom a paplant, hogy ne süssön a szemembe a nap. Mindig hallani a közutak méla zajlását, óránként kettő mentőautó száguld itt el. Az erkélyen eső nyomok, újságpapírral van leterítve a szék. A konyhában csak a mosatlan mesél a hét emberről, aki itt lakik. Finn, lengyel, német, török, magyar. Holland. A kanapén vacsora maradékai, én is ehettem belőle, erre következtetek a fogam közti maradékokból, de a mardosó éhségérzet ellentétes impulzust küld. Mikor érhettünk haza? A macskaköves utcákon a város másik felében minden sarkon akad egy mulató, egy lokál, egy jó kricsmi. Pálinkát kerestünk tegnap így indultunk el Európa egyik fővárosába, azért utaztuk idáig, hogy magyar pálinkát igyunk? Nonszensz, bővérű virtus. A közép-európai rendetlenség hiányzott csak igazából, a kuplerájozás. Most meg üres zsebbel ténfergünk a tegnap maradékai között.

Mezzo mixet szürcsölve sétálok a forgalmas utcák járdáin. Biciklisek jobbról-balról. Nem egy vaníliás kóla, de azért megteszi. Micsoda ötlet, hogy összekeverik a narancsot a kátrányossal, azt adják el. A legjobb anyag. A jelzőlámpák ütemesen kattognak. Piros. Zöld, nincs villogás. Szigorú váltás. A nagy házak közt török feleségek sietnek. Zárva vannak a boltok. Az arcomba húzom a kalapom, ne süssön a szemembe a nap.

Az M45-ös járat is csak félóránként jár, vasárnap van. Unalmas házak közt alig nő fű. Alig jutok haza, nincs meg a lakáskulcs , a nyulas kulcstartóval. A vacsoramaradékok közül kerül elő. A német fiú mogyorókrémes pirítóst reggelizik, olvas. Komótosan vonja végig a kenőkést a kenyerén, fel se pillant a könyvből. Szép finoman dorombol a kenyér a fém alatt. A TV-ből csak mi nézünk vissza szobára. A török köntösben tereget. Fregoli. Van ilyen szó? Búza.

Az ablakon bekandikálnak a hársfa zöldjei. A nap is előbukkan, zebrává lesz a fal az udvar másik oldalán. Repkénytől zöldell a fa barnája. A liftakna tejüvegén is megcsillan a fény. Az ablakok nyílnak ki a tavasz ígéretére. Már virágzik az udvarban az aranyeső.

Kelet-berlini éjszakák

2012.04.20. 14:14 | egoego | Szólj hozzá!

berlin_international_1334923964.jpg_428x303

Komló - Berlin 1:0 - már lassan egy hete is annak, hogy ezen töprengtem Kelet-Berlin szívében, a Kino International  előtti, erősen vegyes összetételű tömegben, arra várva, hogy bejussak első berlini partimra. valahogy a kezdetben szép egyenes sor egy amorf tömeggé vált, mire a bejárathoz értünk, és a legfurcsább az volt, hogy mindig mi maradtunk leghátul. Úgy gondoltam, hogy a tolakodás, afféle tipikus közép-európai lelemény, de kiderült, hogy olyan, mint a dobbantós WC. Szóval vágyakozva idéztem fel a komlói bányászok rendezett sorait, ahogy a buszra várva állnak a Parasztelosztóban. Mellesleg Tát felé is sorban állnak az emberek, bányászszokás ez.

Szóval ott tülekedett kavargott egész Európa a Kino előtt. Hátunk mögött a Moszkva Restaurant adott különleges bájt az összeállításnak.  Én életemben először hallottam dán embert dánul beszélni, nem is akármilyen ajkakon, úgyhogy valóban különösen érdekesnek tűnt jobban megismerni a dán nyelvet. Már a saját társaságomban is török - afrikai vegyesen kavargott, de úgy látszik a Kino International nem adja alább a saját nevénél., nem árult zsákbamacskát.  Az elkerülhetetlen tolakodási, még inkább tolási minimummal sikerült bejutni, részletekben, hogy aztán egy újabb tetemes csődület fogadjon minket a ruhatárnál is, aminek leküzdése után, a bár pult következett, ahol az árak színvonala emlékeztetett ismét, hogy nem valami pesti romkocsmából avanzsált kultsznob helyre könyököltem be magam. A legjobb persze a német göngyölegmizéria, itt biztosra mennek az üres üveggel. Hogy ne károsítsd meg a természetet, meg a helyet, egy dodzsemzsetonnal biztosíthatod be magad, ami a letét lenne az üvegért. Én persze magammal hoztam, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hátha fel tudom még használni a táti búcsún.  A számokkal nem volt baj, hozzávetőleg minden 3 volt. 3 cent, 0,33l, mindez 3 euró, valahogy így.

Hogy a zenéről mit kéne elmondani, azt nem tudom. Én szolid spiccel a nőket meg az épültet nézegettem, alaposan. Úgy látszik a vakolatlan falak, meg a pince fíling EU konform. Két melléklépcsőház között azért sikerült felfedezni a főlépcsőt is, ami sunyi módon vezetett egy, utcafrontra nyíló nagy és impozáns szalonba, mindenképp mozi látogatás céljából is vissza kell mennünk ide, jobban megcsodálni.

A hely maga Kelet Belin szívében nem messze az Alexanderplatztól, állt, környékezve a helyre jellemző tetemesebb mérető épületektől. Úgy általában elmondható, hogy a 70-es évek némettankönyveinek keletnémet bája lengi be a környéket, a maga szocialista impozánsságával, és ebben a leosztásban egy-két kártyát a mi Kinonk is kapott. Nagy fehér épülettömb tetszetős méretek nagy, tágas belső terek, és a vetítőben még nem is jártunk. A szalon is, a maga minimalista stílusában hozza az operaérzést. Előtte jellemzően szép nagy tér, kiváló hely Európa legjobb fiataljainak arra, hogy ökölre menjenek a bejutásért.

Mellesleg a nagy kavalkádban bebizonyosodott a régi sejtés, hogy a kivillantott váll a közép-európai partielegancia része, és nyugatra haladva egyre több láb veszi át a helyét.

Ezen is gondolkodtam, amikor félig eltévedve, félig bóbiskolva hazafalé döcögtem az S-bahnon, a nőkön, az élet fonákságain, meg azon, hogy hol a kell leszállnom, meg hogy hol vagyok. Csodás város ez!  A reggeli csicsergésben hazainduló bűntudatát, amit a haszontalan buli éjszakák Pavlov csengője, a madárdal indít el bennem, szolid zümmögéssel nyomja el az örökkön járó tömegközlekedés méhmeleg moraja. 

Se hideg, se meleg...

2012.04.12. 09:41 | egoego | Szólj hozzá!

A régi református vicc szerint a jó bor. Tudniillik olyan, mint az evangélikus. Idéztem fel magamban az istentiszteleten húsvétkor, ahova már csak azért is el kellett mennem, mert a bürokrácia jótékony keze besorolt ebbe a felekezetbe, ugyanis választani kellett a protestáns (evangélikus, ez van itt, világoszöld a történelmi középiskolás atlaszban) és a katolikus között. Hát én így lettem végül evangélikus, de nem is bánom, az még úgyse voltam. Mindenesetre azért rendes protestáló vagyok, új gyülekezetemet máris bíráltam, hogy ugye ágyba kicsi, zsebbe nagy – katolikusnak protestáns, protestánsnak katolikus. De legalább nem pattognak fel le – mint ahogy egy ismerősöm korábban megállapította a kálvinistákról. Hogy a továbbiakban hova járok vasárnap, az még kiderül. Mindenesetre tovább rontotta a közösség helyzetét a „JazzPop” istentisztelet, amit soha nem tudtak még szerintem a földön megcsinálni jól. Nem is tudom megbocsájtani annak, aki beengedte a dobot meg a gitárt a templomba, olyan mérges is vagyok, mint a magyarországi barátaim a TV maci miatt. Aki ugye köpött és mennie kellett, ahogy már a régi-régi (nem református) vicc is megfogalmazta.

Amúgy nem csak a vasárnapi istentisztelet volt ilyen se hideg e meleg, de az idő is. A kis húsvéti intermezzo után – lásd alább – a hétfőt békés kirándulással töltöttem a Zoologische Gartenbe, ahol egyszer se fújta le a szél a kalapom, pedig törekedett rá. Szép szalmakalapom van, tökéletesen nem felel meg az időjárásnak, de ki tudta még a csomagolásnál, hogy itt a hó is esik, ha ünnep van.

Az állatok királyával vigyázni kell, a tábla szerint, mert messzire vizel. Ezek a királyok már csak ilyenek. Az állatok ellenségeinél, minden esetben ott szerepelt az ember sziluettje, egy kis baltával, ami arra enged következtetni, hogy amúgy nem természete ellenfél – ha csak nem a bonobónak – a magamfajta gerinces. Kivételt képezett a japán sevau, szerencsés állat, neki még a favágók sem tudnak ártani. Amúgy az állatkert is se hideg se meleg nem volt: a panda érdekes, de döglődik, az elefánt nagy, de messze van, a vizilóbébi édes, de nem jön ki a vízből. A zebra pedig az állatkertek káposztája, ha van üres hely, azzal töltik fel, mint Budapesten és Berlinben is a kebabot. Ebben legalább világváros vagyunk. És a TAPÍR! Ó, egek, az állatvilág legindokolatlabb tagjaként tartom számon.

Se hideg se meleg a város se, még mindig van Karl Marx allé, nem is értem, még a végén találok valami Moszkva teret is. Mellesleg Budapester strasse is van, én a helyükben már Bucharesterre változtattam volna a nevét. Na de mindegy is.

No de vissza az orángutánokhoz. Az állatkertiekhez.

Xantus János emléktábla volt, meg is pihentem somolyogva az állatkertész, néprajzász, tárgygyűjtész kis emlékezete mellett. Karl May róla mintázta Old Shatterhandot, és ezt is Berlinben kell megtudnom.

Ami igazán érdekes volt, az a Zoo legidősebb fája, több, mint ötszáz éves. Úgy látszik az orángutánok jönnek mennek, de növények maradnak… látjátok, aki nem ugrál, sokáig bírja.

És aki nem igyon egy pohár jó bort, ami

Tiszta, mint a református (namajdhogynem)

Öreg mint a katolikus (legalább)

Kereszteletlen, mint a zsidó (ezt sosem értettem)

És se hideg, se meleg...

Bréking: Egy kellemetlen emberrel találkoztunk eddig...

2012.04.09. 21:03 | egoego | Szólj hozzá!

... az is magyarul beszélt.

Húsvéti Intermezzo

2012.04.08. 12:33 | egoego | 2 komment

2-608b_1333881165.jpg_352x508

Úgy látszik, magyar folklór az, hogy a húsvétot minimum egy pálinkás üveggel a kézben, kacsintgatva kell eltölteni egy férfinak. Mély teológiai és krisztoloógiai generálszósszal nyakon öntve azt tudnám mondani, hogy az Úr elleni vétek volna, ha nem osztoznánk feltámadásának örömében hasonló vigadalommal. Itt zavartan köhögnék, és elhallgatnám mit is ír a prédikátor a részeg emberről. De az ünnep csak apropó volt – mint általában – hogy megismerkedhessünk a legkiválóbb itallal, amit némethontól kaphatunk – a barna búzasörrel.

A barna búzasör volt a hibás, hogy az olyan erősen elnyomni igyekvő tradícionálmagyar kitört belőlem, és mindent elmondtam arról, hogyan is kell úgy igazából bepálinkázni ilyenkor, leginkább persze hétfőn, össze-vissza biciklizve, miközben klaffognak a pirostojások a reklámszatyorban.

Szóval Katzenjammer. De ha már macska, jöjjön, aminek jönnie kell – Kutyaharapást szőrivel.

Bízva az inkvizítorban

2012.04.07. 15:59 | egoego | Szólj hozzá!

 Ha valaki valamit akar itt, első útja a Bürgeramtba vezesse, ahol megkapja, ha megkapja az igazolást a berlini lakcíméről. Ehhez elsősorban – nem titkolt módon – szükséges egy berlini lakcím is. Hohohó, rajtam nem tudnak ilyen aprósággal kifogni, az AludniOlcsón lakója vagyok, és erről igazolást is tudok szerezni bármikor. Az nagyobb baj persze, ha mindez egy álmos délben ötlik az ember fejébe, hogy hohó, azt még illendő volna a beiratkozás előtt elintézni, mivel különben nem lesz beiratkozás.

Így esett, hogy el is indultam új szűkebben vett pátriám, a Charrlottenburgi Bürgeramt irányába, a jó öreg M45-ös járattal. Amint megérkeztem, (csak pár megálló) már fordulhattam is vissza, mivel a személyigazolványom otthon maradt, de hát kivel ne fordulna ez elő, ilyen nagy nyomás alatt. Szóval újra irány a hivatal, ezúttal már biciklivel. (Biciklive-e-e-e-el? Ja…) ami szintúgy hamar megvolt, és már be is állhattam a sorba a sorszámért. Már azért is bizony. A nem rövid sorban állást még hosszabb várakozás követte. A számot, a papíros tanúsága szerint 13.20 kor kaptam meg, ekkor jártunk az 50-es környékén, én pedig a 157-res aggódó birtokosaként indultam neki a nagy folyosóknak. Mint a Kosztolányi novella hőse bolyongtam a furcsábbnál furcsább várakozók között. Imitt egy török család, amott egy szomorú arcú úr, hóna alatt egy berlini rendszámmal, folyosó végén tanácstalan ázsiaiak, és persze, én, a semmilyen nyelven nem beszélő, szegénysorsú szalmakalapos átmenetikabátos, két lábon járó szerencsétlenség, én, a bürokrácia Svejkje.

Az épület egyébként egy üde folt a modern és modernista (posztmodernista?) Berlin házai között. Amaz kapu állítása szerint 1900-as évek elején épült az eredeti, mikor újították fel, s mi módon erre eddig nem találtam adatot. A historizáló vörös kőépület, barátságosnak alig mondható de bájos sárkányos sasos vízköpők díszítette falakkal – Egy kicsit Sárkánykő, egy kicsit Kölni dóm. Belülről is szép, tágas folyosókon visz az utunk, átlátható körülmények között. Az előtér faliújságjairól a hosszas várakozás ideje alatt megismerhetjük az egész tisztviselő csapatot, a fogadóóráik időpontja mellett igazi politikus mosollyal kacsintgatnak ránk. Az is kiderül, hogy Charlottenburg – Wilmersdorfnak nem kevésbé nevezetes testvérvárosa van, mint Busapest, a jólismert.

A várakozás kínzó percei lassan kopognak a folyosók hideg kövén, a hívóberendezés háromhangú monoton dallam töri csak meg a templomi imamalmot forgató szerzetesek hangjához hasonlatos, várakozó mormogást. Mivel a számok lassan növekszenek, az én kétségbeesésem alkalmasint gyorsabban, ki is lógok a friss levegőre. Barátkozom új otthonom közlekedési normáival, vásárolni se vagyok rest, egy jóféle félriteres vízre ruházok be.

Lassan vánszorgó percek és félórák között vissza-visszanézek a nagyszálába, de az idő gyorsabban pereg, mint a számok, így egyre kétségesebb, hogy eljutunk-e a 157-es rettentő távoli numeróhoz, ami a zsebemet égeti épp.

Ahogy lassan elérkezik a zárás ideje, még a sorszámosztó szakember asszonytól finoman megérdeklődöm, milyen lehetőségeim vannak – és ha az óra volt a rossz zsaru, hát ő a jó – megnyugtat, várjak nyugodtan sorra kerülök még.

Aligha, mormolom magamban, és már fél hét is elmúlt, amikor az események hirtelen – és még inkább a számok - felgyorsulnak. Hat óra idegölő várakozás után felvillan a csoda, a 3 hangos jelzőrendszer, Tuba mirum, csodakürtök zengése, és már loholok is a 106-os irodába.

Szigorú arcú asszony fogad, hideg szavakkal kéri a papírokat. De én mint a megtört eretnek, akinek csak tán még csak a kínzószerszámokat mutatták meg, angyali örömmel fogadom a hideg, kérdő mozdulatokat!

Hogyne, itt van és, itt, nem nem ez, hanem az, minden itt van, köszönöm, danke, bitte, ja, ja ja, natürlich. És talán már ismeri a megtöretett várakozók ilyen típusát, szokatlan örömöm, mely ellenpólusa Frau Obst hideg közönyének, még csak egy szemöldökráncoltatásra sem készteti.

Hát ez a trükk, jövök rá, közben. Olyan soká váratni a bürokrácia egyházának hitszegőit, hogy a várakozás keserű istenkáromlásai után angyali örömmel fogadják a feloldozást a papnők kezéből, és őszinte hálával kérjék az ügyintézés bocsánatát.

A papnő kegyelmes – a következő igazolásért, amit csak a beiratkozás után kaphatok meg, elég, ha csak az általa, jóindulatából adott időpontra jövök, nem kell sorszámot tépnem. Én elolvadok. Semmiért nem érte még meg ennyit várakozni az életben, mondom, ahogy hazafelé tekerek az alkonyi égen le-fel szálló utasszállítók sziluettje alatt.

Mit mesélj el Magyarországról?

2012.04.06. 15:10 | egoego | Szólj hozzá!

 Emlegessed fel a lakótársaknak az ezeréves történelmet, próbálkozz eladni valamit a Szent Jobból, sajnálkozz Trianonon, beszélj a Dicső Hódításokról, csevegj a Négy Tenger Mosta Partokról, maszatolj valamit a Kalandozásokról, mind így, nagybetűvel.

A zavart hallgatás és az értetlen tekintetek után csak megkérdezik, hogy jó, de végül is mennyi az átlagkereset ott, ahonnan te jöttél.

Én már csak ilyen átokverte vagyok, hogy meg se próbáltam a történelem nagy mesekönyvének színes lapjairól idézni az érdeklődőknek, kénytelen voltam a másik Szent Jobbról cseverészni a hosszas unszolásra. Persze, miről másról is mondhat színes képekben az ember történetet, ha nem a Köztársasági Elnök tündökléséről, szenvedéséről és bukásáról. A dráma már bizonyára készül, a tiszteletreméltó authorok már készítik hegyes pennáikat megéneklendő a magyarországi Roland, aki még akkor is harcra kelt a támadói ellen, amikor már úgy lyuggatták testét át a nyilak, hogy a fény átsütött a testén, mint valami szitán.

Erről persze nehéz volt beszélni komolyan, egy olyan békésen távoli helyen, ahol a magyar közügyek a távolság szépítő messzeségéből valóban úri svihákságnak, pajkos dzsentriségnek, úri murinak tűnnek. Én se fukarkodtam és nem is fukarkodom a komikus jelzők használatával, mivel a történet önmagában olyan bevehetetlen volt, mint a magyar pálinka a holland hallgatóságnak. De hát, ha mi ezt szeretjük, csak legyűrték, vagy hát magyar vendéglátó módjára, legyűrtük a torkokon. (Loncsár papánál vedelni kell, tanultam meg már a magyar vendégszeretet első szabályát a méltán közkedvelt Szaffiból)

Szóval a lemondás napján erről folyt a csevej, én még a Berliner Kuriert is előszedtem, amit aznap vettem – mert a színes képeket csak könnyebb dekódolni, mint a nyelvet – és mutattam a cikket a „Mann des Tages” rovatban kacsintgató sportdiplomata, plagiátorról.

Folytatva beszélgetésemet a kegyetlen gyarmatosítás alvó ügynökével, mély döbbenettel fogadta, hogy miért is álommunka egy magyar diáknak (pl. ennek itt) a hétvégi takarítás óránkénti 6 euróért, amikor, teszem azt, a magyar teszkóban vagy más felháborító diákmunkaközvetítő útján- módján sundán-bundán szerzett munkában az 1 eurós órabér is az erős középkategóriába esik. Tegnap írtam már, ma is kiemelem, a bolti árak megfelelnek a magyar áraknak, ha nem vernek alá épp.

Szóval ennyit a Pálról, meg a pálinkáról. A gyarmatosítók érdeklődtek még. Az én dolgom persze az lett volna, hogy sem az érdeklődésükből nem kérek, a sajnálatukból végképp nem, kelevézemet az asztalomra csapom, és megfenyegetem őket – „Kalandoztunk” mi már Galliában, de ehelyett belenyugodva a szomorú globalizált valóságba, elmentünk a Palm Beach-be, és tequilát ittunk rogyásig.

Én egy donut vagyok!

2012.04.05. 15:35 | egoego | Szólj hozzá!

Azaz egy fánk volnék, ahogy a boldog emlékű Kennedy elnök erre felhívta a berliniek figyelmét 1963-ban. ugyanis a „berliner” többé-kevésbé megfelel annak a finom péksüteménynek, amit fánknak nevezünk. A lekvárra töltött finomságról van itt szó, nem a csörgefánkról, hanem valóban arról, amit Wiggum rendőr eszik a dobozból, vagy a pisztolyán pörgeti körbe-körbe. Ezen gondolkodtam én is, amikor egy oly rég áhított fánkot vásároltam magamnak a Donkin Donuts-ban, amire még gyerekkorm Budapestjéről emlékszem, és a mai napig nem tudom, hova tűnhetett onnan. Az ára mindenesetre olyan meglepően magas volt, mint amilyen meglepően alacsonyak voltak az árak a közértben, vagyis polgári nevén Lidlben. Ami azt jelenti, hogy ca. 16 ojróért sikerült egy jó időre ellátnom magam mindenféle alapanyaggal, és pedig jókedvvel vásároltam.

De hát nem csak kenyéren él az ember, és ezt tudják a helyiek is. Az egyetem előtti könyvbörzén két leértékelt alkotásért ugyanennyi kemény valutát hagytam ott. Persze a könyvvásárlás is érintett a fánk históriában. A „Berliner Mauer” c. bő 200 oldalas, szépen illusztrát kis kiadvány több fotóján is fellelhető maga a Fánk!

Hozzáteszem, nem titkolt érdeklődéssel figyelem a fal-kérdést, így próbálom magam arra is rávenni, hogy pallérozzam a kopott és rozsdás, szögön lógó és már előtte se használt német nyelvtudásomat, hogy egy heti hideg élelem áráért vásárolok könyveket magamnak, és hát ha már ennyi pénzért megvettük, MUSZÁJ elolvasni. Megvenni is muszáj, ha le van értékelve.

A másik mai szerzemény a „Die Familie Wagner” c könyv, ami a von Büllow családról szól. Mellesleg a kismonográfia már a képanyag miatt is a kosárba kívánkozott. A Wagner unokák hitleres-mosolygós csoportképei és a kései leszármazott németkönyvbe kívánkozó kiskosztümös fotói a 90-es évekből leírhatatlan örömet okoztak.

Képanyagnál maradva, valóban nagy kérdés volt – és tán még ma is az – hogy a nyelvkönyvek portréi vajon hogy kerülnek a könyvbe? Van nyelvkönyvfotómodell? Ha van, biztos, hogy előírás számára a 80-as évek második felének divatját követni.

Sajnos a fánkomat nem sikerült kiélveznem, mert jött az új barátom, az M45-ös buszi, amivel járni szoktam, mint vén berlini róka, és gyorsan be kellett falnom, de legalább így több időm lesz majd a Fánkkal foglalkozni.

Tehát jegyezzük meg a helyes formát, tanuljunk nyelveket: "Ich bin Berliner".

Április 4

2012.04.04. 23:24 | lightbulb | Szólj hozzá!

Az ünnepen rövid fejvakargatással töprengjünk el a történelem fonákságain, a Berlini Fal árnyékában. Mellesleg volt ma alkalmunk megismerni Berlin ilyettén történetét, egy Chekpoint Charlie körüli építkezés jóvoltából, ahol a paravánok informáltak bennünket (okos telefon, okos fal). Sajnos ezek nemsokára eltűnnek, a 4-es metró takaró furnérlemezeit pedig lassan olyanok lesznek, mint a Képes Krónika.

Aludni, Olcsó

2012.04.04. 22:44 | lightbulb | Szólj hozzá!

"Ő pedig mondta:Menjetek el a városba ama bizonyos emberhez, és ezt mondjátok néki: A Mester üzeni: Az Én időm közel van, nálad tartom meg a husvétot tanítványaimmal" (Mt, 26, 18)

 

Megfáradtan az ügyintézésben és egy kis Katzenjammerrel megfűszerezett délutáni hangulatban ülök le, közép-európai idő szerint így 21.36-kor az új otthonom jól felszerelt lobbijába, ugyanis a WG ahol lakom, egy hostelhez csatlakozik, ahol tombol a kávéházi hangulat, de fürge ujjaim lám-lám előreszaladnak, ahogy gondolataim cikáznak a minapok eseményei között.

Miután végigturnéztuk „afféle búcsúbulikkal” az országot, Virágvasárnap, ahogy Jézus bevonult Jeruzsálembe, én kivonultam az országból, családi könnymorzsolások közepette. (Lehet, hogy csak megütöttem a lábam)

Méltatlan lenne ugyanakkor nem megemlíteni a háromnapos örömünnepet, amit a távozásom feletti örömükben ültek kedves és még kedvesebb barátaim Pécsett, Budapesten és Esztergomban is, sajnos az intenzitás az idővel – fáradsággal – csökkent, de azért elbicegtek nélkülem is a többiek valahogy a Becks-ig.

Szóval április elsején távoztunk, Áron-napra pedig már meg is érkeztünk, egy vonatozástól fáradt éjszaka után. Köszönet jár a cseh vasút civil ruhás munkatársainak (épp utasok voltak) akik egy kis „barak palinkával” könnyítették meg az elválás nehéz perceit

Lássuk, csak a kötelező bevezetés kedvéért egy rövid helyzetjelentést, amit természetesen felvilágosultabb nyugat-európai ember nyugodtan át is ugorhat.

Tehát szállásom a SleepCheap hostelben található lakások egyike lett, ahol dúl a multikulti. A hely jó, rossz nem is lehet, hisz a nevében már szerepel a két kedvenc szavam is. A SC Hostel e Westenden van, amiről legyen annyi elég, hogy többek közt egy S-bahn megálló, és korántsem annyira jó, mint ahogy így elsőre hangzik.

A megérkezés természetesen a szokásos börleszkszerű szerencsétlenkedéseket hozta magával, amikről külön posztban, nagyon plasztikusan beszámolok, még várom, hogy összejöjjön pár. Legyen elég annyi, hogy megvan a Studenten Ausweis, e sorok írása közben is kéjjes szemmel méregetem a belépőmet a Humboldt tarka világába.

Szomorú búcsút nem kellett vennem az anyaországtól, tekintve egyrészt, hogy most is magyarul beszélnek itt a recepción, másrészt meg mivel sikeresen újra bekerültünk az újságok érdeklődésének fókuszába a csúf végű elnökség történetével, burkusul is.

Amúgy persze minden más, a közhelyek elpuffogtatására is más alkalmat keresek, hiszen az élmények frissek, még nem ültek meg.

Az mindenesetre biztossá vált, hogy tartalmakban gazdag vezetéknevem újra sikeres produkciót nyújt, bár más jelentéssel csaj mosolyt a lelkes hivatalnokok arcára. Az eddigi „égő”, „ciki” „villanykörte” jelentést felváltotta az „ego” így kacsintok vissza magamra minden adatlapról. Sajnos az Áron (Aron) nem olyan izgalmas, hogy sokat foglalkozzunk mi vagy bárki itt vele, de azért az ékezet ott is elmaradt – bürokratikus szövegromlás áldozata lett. De ha már Ego, hát gondoltam beleerőltetek egy kis nyelvi furmányt, így hát jó is lesz blog címnek.

 

Hogy érdekes legyen az olvasnivaló a továbbiakban nem a napok száraz eseményeinek vígan előadott történeteit mesélem el, mint a kötelező katonai szolgálatot, ami, amikor benne vagy, nagyon rossz, de előadni mindig nagy élmény marad, hanem próbálom kicsit tematikusan elrendezni az eseményeket, tapasztalatokat, élményeket. Több okom is van, de a legfontosabb, hogy ezt van kedvem csinálni.

süti beállítások módosítása